2018, január 18, 10:32:57

A legismertebb ezoterikus irányzatok

Orakel_canvas2000-2-compressor

A nyugati hagyomány

 

 

Alkímia

 

Az alkímia ősi ezoterikus irányzat, ezért a végső célja: az emberi létet felemelni az üdvösségbe, az aranykorba. Az alkímia ősi szintézis, amely a világról szóló tudást egységbe foglalja. Három része van: az elemekről szóló tanítás, az akimista tevékenység és a Bölcsek kövéről szóló tanítás. Az alkímia az analógián alapul, s ez az analógia az ember, a sors és a sors irányítása, valamint az anyagi elemek összetétele és egymásra hatása között áll fenn.
Az alkímia tanításait több szinten lehet értelmezni, ezért nem tekinthető sem pusztán anyagi eljárásnak, sem kizárólagosan szellemi folyamatnak. Az alkímia az anyagban (kémia, fizika), a társadalomban és a szellemi síkokon végbemenő folyamatokat jelöli egyszerre.
A három részből az elemek világelemeket jelentenek, így megvan a maguk analógialáncolata fizikai és nem fizikai síkokon. Az alkímia az elemeket az ősi ideák értelmében alkalmazza: szellemi szubsztanciaként értelmezi és használja őket.
A második rész az alkimista eljárásokat foglalja magába: sublimatio, destillatio, calcinatio, coagulatio, fixatio. Ezek alapjában véve nem anyagi szintű folyamatok, és bár az anyagban játszódnak le, visszahatnak a szellemre.
A harmadik rész az aranyról és a Bölcsek kövéről szól, amelyből kiderül, hogy az alkímia célja megtalálni azt a módot, ahogyan a világot újra arannyá lehet változtatni. Azaz: visszaemelni az embert és a világot az aranykorba. Az arany szimbolikus jelentése: üdvösség, boldogság, fény, paradicsomi létállapot. A Bölcsek kövét pedig életelixírnek hívták, amely egészséget, életet, örök ifjúságot és halhatatlanságot – azaz isteni minőségeket – ad az embernek.

 

 

Asztrológia

 

Az asztrológia lényegének meghatározásához Hamvas Bélát idézem:

„… az asztrológia figyelmét azoknak a tetteknek, jeleknek, jelképeknek … sokszerűsége felé fordítja, amelyekre az embernek szüksége van, hogy helyzetét felismerje, és az egységbe vissza tudjon térni. Az asztrológia felhasználja az erőknek és a képességeknek az emberben lévő sokaságát, hogy az analógiákat világosan lássa, és az analógia segítségével az egységbe tartozás tudatát és élményét felébressze.” (Hamvas Béla: Scientia Sacra, Magvető Kiadó, 1988)

Ez a zseniális megfogalmazás kidomborítja az asztrológia ezoterikus végcélját.

Az asztrológia központi elve az analógiás gondolkodás. A „minden egy” alapigazságát „a tudományok királynője” az analógiák segítségével fordítja le, és segít meglátni a különböző formák mögötti azonosságot.

Az asztrológiával kapcsolatban tisztázni kell néhány elterjedt tévhiedelmet. – Ez a tudomány nem úgy jött létre, hogy „már az ősember is megfigyelte a csillagok járását”. Az archaikus korban megfelelően magas szellemi szinten álló bölcsek jegyezték le ilyen módon a mikrokozmosz és a makrokozmosz azonosságát.

– Sokan gondolják úgy, hogy a planéták kisugárzása hat az eseményekre vagy az emberekre, netán meg is határozza ezeket (oksági törvény). Ez a felfogás az újkori tudomány hatásának eredménye, amely megpróbálta a maga módján értelmezni az asztrológiát. Ez téves, hiszen az asztrológia az analógia módszerével dolgozik, nem pedig a kauzalitás elvével.

– A tudományos megközelítés kifogásolja, hogy az asztrológia világképe geocentrikus. Ehhez a következőket érdemes tudni: A közel-keleti hagyomány Henochnak tulajdonítja az asztrológia megalapítását. Henoch könyvében pedig vannak olyan részek, amelyek kifejezetten arra utalnak, hogy a naprendszer középpontjában a Nap áll, és a bolygók körülötte keringenek. Tehát nem ismeretbeli tévedésről van szó. Mint az analógiás gondolkodásban mindent, ezt is a képek oldaláról kell megközelíteni. A Földnek azért van központi helyzete az asztrológiában, mert ősminta, amely segít megérteni az összes analógiát. Egyébiránt pedig az asztrológiában teljesen mindegy, hogy egy planéta fizikailag hol helyezkedik el, hogy kering-e vagy mozdulatlanul áll, hiszen nem fizikai megnyilvánulásokról vagy sugárzásokról van szó, hanem az egyetlen valóság leképeződéséről. Az asztrológia az állatöv jegyeit és a planétákat használja képként, amelyeket analógiába állít a világegyetemet alkotó ideákkal.

Az asztrológiában nagyon fontos szerepet tölt be az idő minősége. Ez a hétköznapi életben használt időmennyiség ellentétpárja, amely azt mutatja meg, hogy egy adott pillanatban és helyen milyen események jelenhetnek meg. Vagy másképpen fogalmazva: egy adott időpontnak mindig megvan a maga minősége, így ekkor csak olyan dolgok történhetnek, amelyek megfelelnek ennek a minőségnek. A különböző időpontok különböző tartalmaknak nyitnak utat, amelyek csak a megfelelő időben jelenhetnek meg a valóság számunkra is látható, érzékelhető síkjain.

Az asztrológia vizsgálódásain belül az egyéni sors elemzése viszonylag újkeltű eljárás. Ettől sokkal ősibb egy adott, fontos esemény (szerződések megkötése, koronázás) időpontjának megfelelő kiválasztása, azaz a tervezett eseményhez megtalálni a minőségben hozzáillő időt. Ez annak a jele, hogy az asztrológia használói tudták, hogy akkor nem bontják meg a világrendet, ha a külső és a belső minőségeket egymáshoz illesztik. Ennek már csak a profán olvasata az, hogy ebben az esetben „sikeres” lesz a „vállalkozás”. A megfelelő időminőség megtalálásához „bele kellett nézni az órába” (hora=óra, skopein=belenézni), azaz egy horoszkópot kellett felállítani. A horoszkóp tehát egy adott időpontban és helyen képezi le az égboltot, és egyben mandala is, mivel az adott pillanatot teljes mélységében, minden síkon bemutatja (anyag, lélek, sors, elemek, ideák, stb.).

Az asztrológia „eszköztárában” kiemelkedő helyzetet foglalnak el a planéták és az állatövi jegyek. A planéták alapvető ideákat jelképeznek, és a klasszikus asztrológia hét ilyen ideával dolgozik: a Nap, a Hold, a Merkúr, a Mars, a Vénusz, a Jupiter és a Szaturnusz. Ezek az ősi képek megjelennek a szellemi hierarchia minden síkján, így egy-egy planétának rendkívül sok analógiás megfelelője van. Az állatöv jegyei kozmikus helyek, amelyek jelentéstartalma szorosan összefügg a bennük uralkodó planétával. Az állatöv azonban egy csodálatos mandala is, amelyben felfedezhetjük az emberi tudat fejlődésének állomásait. A Nap útja és az emberi sors analóg – ezért is beszél több mitológia Nap-hősökről – így az állatövi jegyekben járva pontos képet ad mindazokról a törvényszerű fejlődési állomásokról, amin az ember végigmegy, amíg visszajut szellemi hazájába.

Az asztrológia számos irányzata közül napjainkban az egyéni horoszkóp elemzése a legközismertebb. A születési (radix) horoszkópot a születés pontos idejére (óra, perc) állítják fel, pontosabban az első lélegzetvétel időpontjára. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az a születés valódi időpontja, amikor az inkarnálódni vágyó lélek minősége pontosan megfelel az adott helyen megjelenő időminőségnek. Csak ekkor tud belépni az anyagi világba. A születési képlet leképezi a szülött életmintáját. Ez egy struktúrát mutat, amelynek számtalan megnyilvánulási formája lehet. A horoszkóp értelmezését nehezíti, hogy a képletben nincsen benne a szülött tudati szintje. A másik nehézséget az jelenti, hogy az értelmezés mindig függ az értelmező személy tudati fejlettségétől és ismereteitől. A helyesen kifejtett születési képlet segít az önismeretben és a problémák megoldásában. Mivel az asztrológia ezoterikus tudomány, ennél fogva a polaritás fölé igyekszik emelni az embert, így bármely horoszkóp értelmezésének mentesnek kell (ene) lennie a „jó és rossz” fogalmától.

Az asztrológia tehát az önismereten keresztül elvezet a világmindenség megismeréséhez, és megtanít a kozmikus, szellemi törvények szerint élni.

 

 

Mágia

 

A mágia eredete az idők homályába vész, feltehetőleg ugyanúgy az archaikus kor bölcsei hozták létre, mint az ezotéria többi alapirányzatát is. A szónak nincsen egységes definíciója, hiszen minden korban mást és mást értettek rajta. A mai – inkább exoterikus – megfogalmazás szerint: a mágia a természet titkos erőinek felhasználása az események befolyásolására. Ha ez a cél jó, akkor a módszert fehér mágiának nevezik, ha arra használják, hogy másoknak ártsanak, akkor fekete mágiának nevezik. Ebből a viszonylag közismert megfogalmazásból egyértelműen kitűnik, hogy itt már a polaritás világáról van szó, ezért a ma közismert mágiának nem az ember szellemi felemelkedéséhez van köze. A mágiának mindig is a hatalomhoz volt köze. Ez a hatalom lehetett exoterikus – amire széles körben alkalmazták és alkalmazzák – és lehetett ezoterikus, belső, ahol a tanítvány önmagán gyakorolt belső hatalmáról van szó. Ha ez a belső hatalom megvan – ami egyenlő a Legfelső Lénnyel való egyesüléssel – akkor ennek megvan a leképeződése a fizikai világban is. Az erővel pedig csak akkor nem lehet visszaélni, ha a tanítvány előbb a belső hatalmat éri el.

 

A mágia rövid története
Ismereteink szerint minden nagy kultúra alkalmazta a mágiát. Ez az ókorban a papok kiváltsága volt, ami nem szorítkozott mágikus eljárásokra, hanem minden olyan tudásra használták ezt a szót, ami az élet és a világ törvényeire, összefüggéseire vonatkozott. A Biblia is ismeri a mágiát, és több fajtáját különbözteti meg. A legsemlegesebb és legrövidebb definíció szerint a mágia kapcsolatteremtés a transzcendens világokkal.
A legrégebbi korokban a fehér mágia azt jelentette, hogy az angyalok/égi segítők közreműködésével jó célokra alkalmazzák az eljárást. (Ez természetesen már elveszítette ezoterikus jellegét, mivel a jó és a rossz megkülönböztetésén alapul.) Majd a polaritás törvénye szerint létrejött ennek a kiegészítő párja, a fekete mágia, amit a sötét erők segítségével használtak mások kárára vagy önző célokra. Míg a fehér mágia célja elnyerni a fényes, emelkedett szellemek segítségét bizonyos célok megvalósítására, addig a fekete mágia célja a teremtés feletti abszolút hatalom gyakorlása. A két pólus között természetesen számos köztes eljárás is létezik, létezett.
A mágia újabb kori történetében Agrippa von Nettesheim neve emelkedik ki, akinek műve: “Három könyv az okkult filozófiáról vagy mágiáról”. Itt jelenik meg először az “okkult” szó, és a mágiát “a bölcsek ősi tudásának” nevezi.
A XIX. században Eliphas Levi lett a mágia és a modern okkultizmus képviselője. Ugyanebben a században indult útjára az “ún.” kopogtató szellemekkel a spiritizmus Amerikában. E század második felében az okkultizmus széles körben terjedt el mind Amerikában, mind Európában. Az 1875-ös év igen érdekes, mert ebben az évben halt meg E. Levi, ekkor alapította meg Madame Blawatsky a Teozófiai Társaságot, és ekkor született Aleister Crowley is, akit a fekete mágia kiemelkedő alakjának tartanak. Végül pedig ebben az évben született C.G. Jung is, akinek páratlan módon sikerült összekötnie az ezotériát a pszichológiával, ezért a mai ezoterikus áramlat egyik úttörőjének is tekinthető.
A mágia története és eszköztára rendkívül gazdag. Az ezotéria útját járó tanítványnak pedig talán ezen az ösvényen kell legjobban odafigyelnie a síkokra: a polaritás világa fölött gyakorolt mágia megszabadulást hozhat, a polaritás világában végzett mágia karmával jár, ami visszahúz a lét kerekébe.

 

 

Kabbala

 

A zsidó hagyomány titkos tanítása, a kabbala méltán nevezhető a nyugati ezotéria egyik alapjának, hiszen egyrészt az analógia törvényére épít, másrészt pedig fő célja, hogy az embert elvezesse a Legfőbb Lénnyel való tökéletes egyesüléshez. A kabbala a judaizmus misztikus és ezoterikus irányzata.
A héber “kabbala” szó jelentéséről többféle elképzelés van. Egyes megfogalmazások szerint “szájhagyomány”-t jelent, ami azzal hozható összefüggésbe, hogy a hagyomány szerint a kabbala csak szóban adható tovább. Egy másik ismert jelentése: “felfed”, ami arra utalhat, hogy a kabbala tanulmányozásával feltárul az egyén és a világ belső természete, működése. Harmadik jelentése pedig: “kap, befogad”, ami a bölcsesség és a megtapasztalások befogadására utal. Ez egyben azt is jelenti, hogy a kabbalát csak az értheti meg, aki átéli az egyes tudatszinteket, tehát nem könyvből elsajátítható elméletről van szó.
A kabbala öt részre osztható: Az első a “szóbeli” kabbala, azaz a szóban kapott tanítás. A második az “írott”, amely a világ szerkezetének és törvényeinek leírásával foglalkozik. A harmadik az “irodalmi” kabbala, vagyis, amely a kabbalisztikus szövegek értelmezésével foglalkozik. A negyedik rész a “szimbolikus” kabbala, amely a szimbolika megértésével és értelmezésével foglalkozik. A szimbolikus kabbala az Életfa ábráján alapul. Az ötödik rész a “gyakorlati” kabbala, amely a fejlődés gyakorlati kérdéseire vonatkozik.

A tanítás
A hagyomány szerint a kabbala tudományát Isten adta át az angyaloknak. Az emberiséget ezután Metatron főangyal tanította, aki átadta a tudást Ábrahámnak. Így került a tanítás az emberek közé, amely az ókor óta folyamatosan jelen van Európában is.

A kabbalista bölcsesség két legismertebb könyve a “Széfer Jecira” (Az alakzat könyve) és a Zóhár (A ragyogás könyve). Bár ez utóbbit nem tartják teljesen hitelesnek, mégis ez vált az írott kabbala legfőbb tekintélyévé. A Széfer Jecira a világegyetem eredetével, és ezen belül az emberiség központi szerepével foglalkozik, és nagy hangsúlyt helyez a héber ábécé megértésére, mint a világ megértésének kulcsára. A Zóhár hatalmas, a római időkig visszanyúló ezoterikus anyagot tartalmaz. Központi gondolata, hogy a világegyetemben minden mindennel összefügg, és a teremtés minden része hatást gyakorol egymásra. Mindezek mögött pedig rend és rejtett jelentés húzódik meg.
A világegyetemet kormányzó objektív törvényeket a kabbalában az Életfa írja le. Ez szimbolizálja a Teremtő, az ember és a világ viszonyát, s egyben az elméleti és a gyakorlati kabbala kulcsa is.

 

 

 

A keleti hagyomány

 

Hinduizmus

 

A hinduizmus/bráhmanizmus az indiai papok, a bráhmanák nevéből származik, azokra a tanokra vonatkozik, amelyeket a bráhmanák szent irataikban kifejtettek. A hinduizmus olyan vallás, amelyet nem egy meghatározott személy alapított, hanem önmagától jött létre. A hinduk ezért vallásukat „szanátana-dharmának”, „örök törvénynek” nevezik. Azt tanítják, hogy időről-időre isteni inkarnációk jelennek meg, akik hirdetik az igazságot. Ilyen inkarnációk voltak: Ráma, Krisna, Manu, Sankara, stb., akik nem új tanítást hoztak, hanem a kezdettől fogva ismert tanokat hirdették.

Tanítása, világképe: A hinduk nézete szerint a világegyetem rendezett egész, amely felett a természetben és az erkölcsi életben megnyilvánuló világtörvény (dharma) uralkodik. Ez a rend azt jelenti, hogy minden élőlénynek származása következtében, képességei és kötelességei tekintetében megvan a maga helye, joga és kötelessége. A tanítás szerint minden élőlénynek lehetősége van fokozatos tökéletesedésre és végleges megváltásra is.

A hinduizmus nem alakított ki olyan általános érvényű dogmát, mint általában a nagy vallások. Szent irataik, amelyek megszabják a vallásos élet irányvonalát és a vallásos gondolkodást nem egy ember alkotásai, hanem olyan írások, amelyek időben egymástól távol keletkeztek. Az indiai ősi hagyománynak két fajtája van. Az egyik a kinyilatkoztatás – a shruti – amely a világgal együtt keletkezett. Ez a Veda. Brahman őrzi és tartja fenn. A másik a valódi hagyomány, a smirti. Ez az istenek létére és az emberek életére vonatkozó törvények, szabályok, tanítások gyűjteménye.

A mai, nyugati ezotériába a hinduizmus alábbi tanításai s zivárogtak be különösen a teozófia közvetítésével:

Minden lény tisztán szellemi lélekből (dzsíva), másrészt egy vagy több anyagi jellegű testből áll. A lélek öröktől fogva létezik, és az általa véghezvitt jó és rossz cselekedetek (karma) következményeként mindig új testbe költözik. A fizikai testet finomanyagi testek veszik körül, amely az érzékelés, a cselekvés és a lelki élet (manasz, ahankára, buddhí) finom szerveinek hordozója. Ebben a finom testben – amelynek természetesen megvannak a maga síkjai – vannak a korábbi életből származó vágyak is, amelyek közrejátszanak a testetöltésekben. A monisták felfogása szerint az egyéni lélek a világszellem része, ebből árad ki a teremtéskor, és ide tér vissza a kozmikus belégzéskor. A megváltottak örökre egyesülnek minden létezés ősokával, ezért nem kell többé részt venniük a kozmikus ki- és belégzésben. A hinduizmusban is megtalálható a mikrokozmosz és a makrokozmosz analógiája.

A hinduizmusban van olyan nézet, amely szerint a külvilág a megismerő szubjektumtól függetlenül létezik, és van olyan is, amely szerint csak a világszellem – Brahma – reális, aki a mája, a világillúzió hatására különböző személyiségeknek, sokaságnak látszik.

A legtöbb hindu irányzat szerint az anyag az ősanyagból származik. Az ősmatéria három alkotórészből, gúnából tevődik össze: „szattva” – könnyű, világos, örömöt okozó, a „radzsasz” – mozgékony, ösztönző és fájdalmat keltő, és „tamasz” – nehéz, sötét és gátló.

A hinduizmusból eléggé közismert nálunk az „időszámítás”:

Brahmá élete száz Brahmá évig tart. Brahma napjaiban is vannak tevékeny és nyugalmi periódusok, ezért beszélnek Brahmá nappalokról és éjszakákról. Amikor egy Brahmá nappal véget ér, részleges világvége következik be, ez azonban csak egyetlen világrendszerre vonatkozik. Amikor az éjszaka is elmúlik, új teremtés következik. Egy Brahmá nap egyenlő egy kalpával (aion) és ezer mahajúgát (nagy világkorszakot) foglal magába. Minden nagy júga négy júgából (világkorszakból) áll, ezek nevei: krita, trétá, dvápara, káli. Időtartamuknak és minőségüknek megfelelően csökkenő sorrendben követik egymást. Minden júgának van hajnala és alkonya, ami az adott júga időtartamának tized része.

A krita júgában jog, igazság és erény uralkodik, az ezt követő világperiódusokban ezek a sajátságok egyre inkább fogynak. Ennek megfelelően csökken az emberek élettartama is, és romlik a világ egész fizikai és erkölcsi helyzete. Amikor a hanyatlás eléri a mélypontját, ismét javulás következik, és elkezdődik az új krita korszak.

E tanítás szerint jelenleg Brahmá életének második felében, az első kalpa 457. világkorszakában, a káli júga hajnalán élünk. Az igazi káli júga 32.899-ben fog csak elkezdődni, amelynek végén megjelenik majd Visnu, és a gonoszok elnyerik büntetésüket, majd egy új, boldog korszak kezdődik az emberi világban.

A mai ezotéria talán a reinkarnáció és a karma tanát ismeri leginkább a hinduizmusból:

Valamennyi indiai vallási rendszer központi tanítása a karma és a reinkarnáció, ami miatt a vallásos embernek arra kell törekednie, hogy jó cselekedetekkel biztosítsa magának a kedvező újraszületést. Vannak olyan tanítások, amelyek szerint az ember nem képes kiszabadulni a szamszárából, ehhez Isten ereje kell. A hindu filozófiai iskolák szerint viszont az ember saját maga válthatja meg magát. A világ valódi, lényegi megismerése által megszabadulhat minden szenvedélyétől (amely karmát okoz), és a korábbi karmáitól is. Ezt a megismerést a különböző rendszerek eltérően definiálják: az egyik úgy, mint az isten és a lélek egységét, a másik, mint a lélek és az anyag megkülönböztetését, és megint egy másik, mint a létkategóriák ismeretét. A tudást intuitív befelé fordulással, a szent szövegek tanulmányozásával és folyamatos elmélkedéssel lehet elérni.

A világ nagy vallásai közül a hinduizmus a legsokszínűbb, mivel egyesíti magában a vallási élmények és cselekvések mindazon fokozatait, amelyeket az ember szellemi fejlődése során bejárt: a fétisek, hegyek, folyók, növények, démonok és szellemek kultuszától a hősök, szentek és istenek iránti hódolaton át a legmagasabb rendű egyistenhitig, a misztikus panteizmusig. A Mahabharáta szavai szerint: „Ami itt nincs meg, az egyáltalán nem is létezik”.
A jóga
A hinduizmus rövid felvázolása mellett lehetetlen hallgatni a jógáról, mint az egyik legősibb megváltási technikáról. Aktualitását az adja, hogy a mai ezoterikus tanok nagyon sokat merítenek a jóga tanításaiból, sajnos sokszor anélkül, hogy ezt tudnák, így bizonyos fogalmak és technikák eredeti jelentése és célja sokak számára nem tisztázott.

Indiában mindig is erőteljesen kutatták, hogy hol van az ember feltételektől függőségének határa, és van-e valami e határon túl is. Megállapították, hogy a fiziológiai, társadalmi, kulturális és vallási feltételek viszonylag könnyen felszámolhatók, és a szemlélődő életmód legnagyobb akadálya a tudattalan működésében van. Ezért kezdték a bölcsek kutatni a tudattalan rétegeit – jóval az európai mélylélektan megjelenése előtt. Nem elégedtek meg azonban a tudattalan megismerésével, céljuk ennek uralása* volt, így azért dolgoztak ezen, hogy felszámolják – vagy modern kifejezéssel élve: egyesítsék a tudatost a tudattalannal. Az ind filozófia végső célja a teljes szabadság, a megszabadulás elérése, amelyet hitük szerint a jóga valamelyik ágazata biztosít legjobban. A megszabadulás azt jelenti, hogy a jógi átlép egy olyan létsíkba, amely meghaladja az emberit, s amely már nem függ feltételektől.

A jóga szó a yuj szótőből származik, jelentése: összeilleszt, összeszorít, befog, igába hajt. E kifejezések célja a szellem egyesítése, a profán tudatra jellemző szétszórtság és automatizmusok megszüntetése. A végső cél eléréséhez a jóga számos eljárást alkalmaz, amelyet a klasszikus jóga rendszere foglal össze. E rendszer tagjait nevezhetjük egy-egy technikaosztálynak, vagy az út állomásainak is. Ezek a következők:

  1. megzabolázások (yama)2. regulák (niyama)3. testtartások és –helyzetek (ászana)

    4. légzésszabályozás (pranayama)

    5. az érzéki tevékenység felszabadítása a külső tárgyak hatalma alól (pratyahara)

    6. összpontosítás (dharana)

    7. jóga meditáció (dhyana)

    8. szamádhi

    Ez megszabott sorrend, így a jógi egyik állomást sem ugorhatja át. Az első két osztály csak alapfeltételeket ír elő, így semmi olyat nem tartalmaz, ami csak a jógára lenne jellemző. A „megzabolázások” olyan cselekedetektől tartják távol a tanítványt, amelyeket minden erkölcsi rendszer véteknek tart, de a társadalom megtűr. Ha viszont valaki szellemi útra akar térni, akkor nem követheti el ezeket, mert tettei következményei meg fogják akadályozni célja elérésében.

    A megzabolázások:„nem ölni”, „nem hazudni”, „nem lopni”, „szexuális megtartóztatás” és „nem kapzsinak lenni”. Aki ezeket betartja, még nem jógi, hanem csak tisztultabb életet él, mint az emberiség nagy többsége.

    A második osztály, a „regulák”, a testi-lelki tisztaság elérését célozzák: tisztaság, derű, aszkézis, a jóga metafizika tanulmányozása, és az igyekezet, hogy minden cselekedetünk indítékává Istent tegyük. Ezek közül a tisztaság a szervek belső megtisztítását jelenti a táplálékmaradványoktól és a mérgektől. Az aszkézis szűkebb értelemben a kínzó testi vágyak elviselését jelenti (pl. éhség, szomjúság, hőség). Tágabb értelemben azonban sokkal mélyebb a jelentése: Indiában a lemondásnak pozitív értéke van. Ha a jógi lemond valamiről, akkor ezzel gazdagabbnak érzi magát, hiszen egy érzéki örömről való lemondással szerzett erő messze meghaladja azt a gyönyört, amiről lemondott. Az ind hagyomány szerint a lemondással, az aszkézissel hatalmas szent erő érhető el, ez azonban még nem jelenti az abszolút szabadságot. Ez az erő ugyanis mágikus, és ha az aszkéta ezt a saját céljaira használja fel, akkor megszűnik a továbbfejlődés lehetősége, és „egyszerű mágus” marad (levitáció, élve eltemetés stb.). Ha viszont lemond a mágikus erők által elért hatalomról, akkor spirituálisan fejlődni fog. A jógi arra használja különleges képességeit és erőit, hogy elérje a végső megszabadulást, és nem arra, hogy uralkodjon az elemeken.

    A harmadik osztály, a testtartások (ászanák) egyik fő célja, hogy szilárdságot adjanak a testnek, ugyanakkor a lehető legkisebbre csökkentsék a testi erőfeszítést. Ez pedig azt szolgálja, hogy a figyelem kizárólag a tudatra irányulhasson. A testtartások másik jelentősége analógiás megfelelésében van: a test a tudattalan analógiája, ezért a tudattalan tartalmak megjelennek a testben, de a test változásai is visszahatnak a tudattalanra. Az olyan testtartások tehát, amelyek rugalmasabbá teszik a testet, egyúttal csökkentik bizonyos tudattalan tartalmak nem kívánatos merevségét is. Az egyensúlyérzéket fejlesztő testtartások pedig elősegítik a tanítvány egyensúlyát az élet más területein is. Az ászanákkal kapcsolatban meg kell említeni még egy nagyon fontos szellemi célt: ezek a testtartások nem az emberre jellemző pozitúrák, hiszen egy nem hétköznapi mozdulatban való megmerevedést jelentenek. Ezzel a jógi egyrészt összpontosít, másrészt kifejezi törekvését a végső célra. A cél ugyanis a tiszta szellem elérése, ami az ind felfogás szerint mozdulatlan, változatlan és örök. Egy nem szokványos testhelyzet hosszas kitartásával a jógi az emberi lét fölé emelkedett, a szellemet elérni kívánó állapotot céloz meg. – Ezt azért is emeltem ki, mert a jógában minden eljárásnak mélységes szellemi alapja és célja van. Ide sorolható az is, hogy a jóga rendkívül nagy hangsúlyt helyez az egyensúlyra és az ellentétek középvonalának eltalálására. Ezért választ a meditációhoz a jógi ülő testhelyzetet, ami átmenet az állás és a fekvés között, és többek között ezért javasolt a hajnali és az alkonyati meditáció is, hiszen ez átmenet a nappal és az éjszaka között, és ilyenkor a yin és a yang energiák egyensúlyban vannak egymással.

    A légzésszabályozás nemcsak a jógában játszik nagy szerepet, hanem más, végső megszabadulásra törekvő technikákban, hagyományokban is. A légzésszabályozás célja a légzés leállítása, ami első hallásra meghökkentő. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy a légzés és a tudatállapotok között kölcsönös megfelelés van. Minél szétszórtabb, „földibb” a tudat, annál szabálytalanabb és gyorsabb a légzés. És minél mélyebb, lassúbb a légzés, a tudat annál közelebb van az egységhez. Az ind aszkéták a tudat négy állapotát ismerik: a nappali, az álmodó alvó, az álomtalan alvó és a kataleptikus tudat. A légzésszabályozással a jógi éber tudattal járja be mind a négy tudatállapotot.

    A külvilág ingereitől való függetlenség megteremtése teszi lehetővé, hogy a jógi áttérhessen az utolsó három állomásra (koncentráció, meditáció, szamádhi). Ezek a spirituális gyakorlatok csak akkor végezhetők, ha a jógi kellőképpen begyakorolta a korábbi technikákat, és tökéletes uralmat nyert teste, tudatalattija és pszichomentális folyamatai fölött. Az összpontosítás itt már kimondottan fogalmi tartalmú, és gyakran a köldök csakrára, a szív csakrára vagy az orrgyökre irányul. A jóga meditáció messze áll a „profán” meditációtól, egyrészt azért, mert egy igen megtisztult tudat végzi már, másrészt azért, mert be tud hatolni a tárgyakba, a meditáló eggyé tud válni a meditáció tárgyával, amely mélységes szellemi síkokat nyit meg benne. A szamádhi jelentése: egység, teljesség, a szellemben való feloldódás, annak teljes összpontosítása, egyesülés.

    A jóga útját vázlatosan összefoglalva elmondhatjuk, hogy célja az ember kiszabadítása a profán létfeltételek közül, és elvezetése a feltétel nélküli létezésbe, a teljes szabadság elérése. A módszer sokféle, de van közös vonásuk, az hogy szemben állnak a profán élettel: a profán ember a társadalomban él, megházasodik, családot alapít – a jóga viszont magányt és teljes önmegtartóztatást ír elő. Minden jógatechnika célja, hogy a tanítvány pontosan az ellenkezőjét tegye a profán életmódnak, a (rossz értelemben vett) emberi természetnek. A jógi ezt azért teszi, mert az ind hagyomány szerint az istenek világa pontosan az emberi ellentéte, és a jógi ezzel transzcendens példát követ. A jógában benne van a beavatás lényege is, hiszen a végső szabadság elérésével a jógi végleg „meghal” a profán élet számára és „újjászületik” a szent létezési módba.

    A jógának van még egy jellegzetessége: tanulásához, műveléséhez mester, guru kell.

    A jóga nagyon rövid és vázlatos bemutatását két dolog miatt tartom indokoltnak. Egyrészt azért, mert az ezoterikus materializmus már a végsőkig profanizálta a jógát. Ennek egyik szomorú következménye, hogy sikerült elhitetni sok keresővel, hogy a jóga „sport”, netán az idősödő ízületeket karban tartó torna – így vonulhatott be a fitneszklubok repertoárjába. (Itt természetesen csak a hatha jógáról van szó, az ászanák gyakorlásáról). A másik lehangoló következmény, hogy a szellemi jógát „tanító” központok közül is sokan azt hirdetik, hogy „nem kell hozzá semmilyen felkészültség és szellemi elkötelezettség”.

    A másik ok, ami miatt érdemes tisztában lenni a jóga tanításaival az, hogy ez az út megfelel a tanítvány klasszikus útjának. Éppen ezért úgy van kidolgozva, hogy segítséget nyújtson minden olyan ponton, ahol nehézség lép fel a tanítvány fejlődésében.

    Végül pedig elmondható, hogy bár a jóga jellegzetesen ind hagyomány, mégsem a keleti ember keleti útja, hanem a szellemi felemelkedés egy olyan archetipikus mintája, amelyet minden ember követhet.

 

 

Kínai univerzizmus

 

A vallástörténetben szívesen nevezik univerzizmusnak azt az ősi metafizikai rendszert, amely az egész kínai gondolkodás alapjául szolgál. Az univerzizmus szerint az ég, a föld és az ember az egységes mindenség három alkotórésze, amelyek belső kölcsönhatásban állnak egymással, és törvény szabályozza őket – a makrokozmosz és a mikrokozmosz egymás analógiája.

A kínai filozófia sohasem törekedett egy olyan egységes rendszer megteremtésére, amely részletesen megmagyarázza a világ jelenségeit. Ezen felül a kínai vallásosság egészen más, mint az európai, így tanításaikat sem lehet egy az egyben lefordítani a mi nyugati nyelvezetünkre.

Alapvető tanításai

A tanítások a mikrokozmosz és a makrokozmosz megfelelését számos analógialáncolattal teszik érzékelhetővé. Ezek közül a legfontosabbak: az elemek, a bolygók, az égtájak, az évszakok, a színek, az ízek, a szervek, az indulatok, stb. Az elemeket nem anyagi szubsztanciáknak tekintik, hanem erőknek. Az öt alapelem: föld, víz, tűz, fa, fém – amelyeknek hosszú analógialáncolatuk van. Az elemek egymásra hatásában több viszonyt is megemlítenek. Ezek közül a két legismertebb: az elemek pusztító és teremtő rendje. Ennek megfelelően a pusztító „kör”: a föld felszívja a vizet, a víz eloltja a tüzet, a tűz megolvasztja a fémet, a fém elvágja a fát, a fa felszántja a földet. Az elemek teremtő „köre” pedig: a fa tüzet támaszt, a tűz földet szül, a föld, fémet ad, a fém vizet hoz létre, a víz fát nemz.

Az öt elem nem végső szubsztancia, hanem a két őserőből a yangból és a yinből származnak, amelyek minden dolog szüntelen változásának okai. A yang a férfi, aktív, nemző, teremtő, fényes princípium, a yin a női, passzív, befogadó, odaadó. A kettő egymás párja, kiegészítője, ezért nem ellentétek. Ez a két őserő a szellem és az anyag, az ég és a föld, a mozgás és a nyugalom, a meleg és a hideg, stb. állandó váltakozásában nyilvánul meg. Ez tulajdonképpen a poláris világ működésének két alapelve, amelyet a jól ismert tai csi jellel szimbolizálnak. Ez egy kör, amelynek van egy fehér és egy fekete fele, a fehér részben egy kisebb fekete ponttal, a fekete részben egy kisebb fehér ponttal. Ez az „őskezdet” szimbóluma, ahol a világegyetem két ősereje már különvált. Ezt az állapotot egy másik előzi meg, a wui csi, azaz a „kezdet nélküli”, amelyben minden különbség még szétválasztatlanul, azaz egységben van jelen. Ezt egy kör jelképezi.

A mindenségnek ez az állapota potenciális, láthatóvá még nem vált lét, azaz a teremtés előtti állapot.

Arra a kérdésre, hogy mi tartja fenn, és mi kormányozza a világot, a kínaiak három fogalommal válaszolnak: a Sang ti, a T’ien és a tao.

Sang tinek, vagyis a legfőbb uralkodónak azt a főistent nevezték, aki a sarkcsillagon lévő palotájában lakik, és megjutalmazza az erényes életet élőket, a gonosztevőket pedig megbünteti. Sang ti olyan isten, aki mindent létrehozott, de nem avatkozik be a világ folyásába. Valójában annak a rendnek a megtestesítője, amely a természetben, az erkölcsben és a rítusban nyilvánult meg, és amely révén a világ, rendezett egésszé válik. Sang ti személytelen jellege miatt az embereknek nem alakult ki érzelmi indíttatású személyes kapcsolata vele.

A T’ien jelentése égbolt, és a világ legfőbb princípiumának tartották. Európai felfogással egyszer istenként emlegetik, máskor személytelen hatalomnak, megint máskor természeti jelenségnek tűnik. Nem tekintik örökkévalónak és változtathatatlannak, számos filozófus pedig csak a nagy egységből kilépő, majd abba ismét visszatérő felsőbbrendű abszolútum megnyilvánulásának.

A mai ezotériában legismertebb a tao szó, amelyet nem könnyű meghatározni. Eredetileg „ut”-at jelent, a csillagok útját az égen. A tao jelenti azonban a bölcs utat is, amely célhoz vezet, jelenti a törvényt, a rendet, amely mindenben megtalálható. Mivel az archaikus gondolkodás nem tett különbséget személyek és tárgyak között, a taóról időnként úgy beszélnek, mint személyes lényről, máskor pedig, mint egyetemes törvényről. Így a tao láthatatlan szubsztancia is, mely jelenti a finom ősanyagot is, amelyből minden létrejött. A taónak volt egy anyagi olvasata is, amely nagyon hasonló jelenségeket hozott létre Kínában, mint nálunk az alkímia. Konfuciusznál a tao törvény, amely segítségével az ég rendben tartja a természetet és az emberi életet. A taoistáknál a tao immanens, értelmes, személy felett álló természettörvény, egyben az őslét is, amelyből a polaritás világa létrejött.

A kínai hagyomány nálunk leginkább ismert két műve a Ji king, azaz a Változások könyve, amelyet Konfuciusz nevével kapcsolnak össze, és a Tao tö king, amelyet pedig Lao-ce nevével.

A Ji king alapeszméje, hogy a lét úgy keletkezik, hogy a két őserő, a yin és a yang változások során átmegy egymásba. Ezeket a változó állapotokat 64 jellel ábrázolják. Ezek a jelek a világtörvény őstípusai, amelyek a világ felett állnak, de jelenségek világában nyilvánulnak meg. A bölcs, aki intuitív módon megérti e jelképek üzenetét, ráláthat a történések lényegére, megismeri a múltat, és láthatja a jövőt.

A Tao tö king jelentése: „Könyv a világtörvényről (tao) és annak hatásáról”. 81 rövid szakaszból áll, melyek szimbolikus nyelven fejeznek ki igen mély bölcsességeket. A szöveg középpontjában a tao áll, amely minden létezés ősforrása, egyben törvény és a helyes cselekvés mértéke.

Fontosabb tanításai közül nálunk a „wu wei”, a „nem cselekvés” ismert, ami megközelítőleg azt jelenti, hogy az ember akkor jár el helyesen, ha nem önző vágyait követi, hanem összhangban él a taóval, az egyetemes törvénnyel. (Nyugati nyelvre lefordítva kb.: felülemelkedett a személyes énjén, legyőzte egóját.)

A tao elérését, a lélek nyugalmának megvalósulását a kínaiaknál is a meditáció szolgálja. Az ajánlott módszerek közé tartozik még a visszavonulás a világ érzéki benyomásai elől, a légzés szabályozása, a szemlélődés.

A nagy keleti vallások rövid összefoglalójában azt állapíthatjuk meg, hogy a hinduizmus, a buddhizmus, a konfucianizmus és a taoizmus nagymértékben filozofikus jellegű. A nyugati vallásokban küzdelem, azaz ellentét áll fenn a tudás és a hit között, amit a mai napig érzékelhetünk. A keleti vallások viszont olyan magas filozófiai szintet értek el, ami iránt a nyugati vallások sokáig nem érdeklődtek, vagy küzdöttek ellene. Ami viszont ezoterikus szempontból talán a leglényegesebb: a nyugati vallások többsége a fény és a sötétség (poláris) ellentét hirdeti. Keleten azonban a metafizikai nézetek összességükben harmonikus egészet alkotnak. A keleti tanításokban végig meghúzódó „minden egy” alapvető eszméje az, ami a mai nyugati ezotériára okkal van nagy hatással.

 

 

Buddhizmus

 

A buddha fogalma

A buddhizmus olyan tanítás, amelynek alapítója a „buddha”. E szó jelentése: felébredt, és azt nevezték így, aki a tévelygésből ráébredt a megismerés fényére. A buddha tudását saját erejéből szerezte meg, vagyis nem isteni kinyilatkoztatás révén, nem a szent iratok tanulmányozásával és nem is mester irányításával. A buddha nem üdvözítő, aki másokat megvált, hanem olyan vezető, aki megmutatja az üdvösségbe vezető utat. A buddha tehát nem isten, nem isteni megtestesülés, hanem ember, aki alá van vetve az elmúlásnak. Abban különbözik a többi embertől, hogy legyőzött minden szenvedélyt, szellemi és emberi tökéletessége folytán különleges erők bontakoznak ki benne: visszaemlékszik korábbi inkarnációira, tud mások korábbi és jövőbeli megtestesüléseiről, ismeri mások gondolatait, stb.
A buddhizmus régebbi tanítása – a „kis szekér iskola” szerint a buddhák száma korlátozott, csak a világ meghatározott korszakaiban lépnek fel, és ugyanabban a kozmikus rendszerben sohasem jelenik meg egynél több. A későbbi, a „nagy szekér” iskola azt tanítja, hogy a buddhák száma annyi, mint homokszem a Gangesz partján, azaz mindenkiben, vagy legalábbis nagyon sok lényben megvan a buddhává válás potenciális képessége.

Mindkét iskola szerint a buddha emelkedett szellemű, tökéletessé vált ember, aki megszabadult a gyűlölettől, a vágytól, és a legmagasabb rendű szenvedélynélküliség és bölcsesség állapotában legyőzött mindent, ami földi.

A történelmi Buddha

Buddha a szüleitől a Sziddhárta („aki elérte célját”) nevet kapta, de sokszor nevezik Gautamának, mivel családja a védikus tanítómestertől Gótamától származtatja magát.
Születésének évét különféleképpen adják meg, a nyugati kutatások szerint i.e. 560 körülre tehető. Így Buddha feltehetőleg i.e. 560 és 480 között élt. Anyja, Májá az egyik ünnepen önmegtartóztatási fogadalmat tett, majd a következő éjszakán azt álmodta, hogy egy fehér elefánt hatol be az oldalába. Tízhónapos terhesség után szülte meg Sziddhártát, majd hét nap múlva meghalt. Buddha születését csodák kísérték, és hamar kitűnt rendkívüli lénye.
Sziddhárta fiatalon megnősült, gyermeke lett, de belső fejlődését 29 éves korában a legenda szerint külső események indították el. Ezek hatására feltette a kérdést: „Van, ami mentes a bajoktól: az öregségtől, betegségtől és haláltól? S ha igen, mi az, és hogyan érhető el?” Majd elhagyta családját, palotáját, és aszkéta lett. Az önsanyargatásban rájött, hogy ezzel a módszerrel nem juthat el a megismeréshez. Ezután abbahagyta az aszkéta életmódot, és megpróbált tisztán szellemi úton célba érni. Remeteségének hetedik évében megvilágosodott. Ezután, 36 éves korától 80 éves koráig járta Észak-India útjait, és terjesztette tanait, szerzetesrendet alapított. Halálát kozmikus jelenségek kísérték.

Buddha legfontosabb tanításai

Tanításaiban kifejtette, hogy nem az érzéki élvezetek hajhászása, de nem is a túlzásba vitt aszkétizmus vezet el az üdvösséghez, hanem a világról való mértéktartó lemondás középútja. Ennek feltétele a négy nemes igazság ismerete, amely segít megszabadulni a szenvedéstől. Szenvedéssel teli mindaz, ami az életvágytól függ, a szenvedés oka a vágy és a sóvárgás. A szenvedés megszüntetésének útja a vágyaktól való megszabadulás, az erre szolgáló módszer pedig a nemes nyolcas út: a helyes életszemlélet, a helyes gondolkodás, a helyes beszéd, a helyes cselekvés, a helyes élet, a helyes törekvés, a helyes vizsgálódás, a helyes elmélyedés.
Buddha követői kezdettől fogva két csoportra oszlottak:

  1. A világikra, akik megmaradtak világi életükben, családjukkal, és megtartották az öt erkölcsi törvényt: ne ölj, ne lopj, ne hazudj, ne kövess el házasságtörést, ne fogyassz részegítő italokat,
  2. A szerzetesekre, akik ezeket az előírásokat szigorúbb formában követték a szüzesség és a szegénység fogadalmával együtt.A buddhizmusA buddhizmus az indiai vallás i.e. 500-ban keletkezett különleges válfajának tekinthető, amelyből eltávolítottak számos, jellegzetesen indiai vallási-társadalmi elemet. Megtartották benne az óind világnézet néhány alkotórészét: a karma törvényét, a reinkarnáció törvényét és a megváltás tanát, valamint számos kozmológiai elképzelést. A régi buddhizmus elvetette a teizmust és a panteizmust, kizárólag a személytelen világtörvényről szóló tanítást ismerte el. A buddhizmus megváltástana nem tételez fel a jelenségek mögött semmilyen örök, állandó, önmagától létező szubsztanciát (átman, brahma, ősanyag, stb.). Felfogásában a jelenségek egymástól funkcionálisan függnek, törvényszerűen keletkeznek és elmúlnak.
    Valamennyi vallás közül a buddhizmus hangsúlyozza legjobban az élet mulandóságát, a buddhisták mégis jó kedélyűek. Ez a vallásos nevelésük eredménye, amely nem tehetetlen világfájdalmat hirdet, hanem a földi dolgok tökéletlenségének elfogadását, azt hogy minden, ami földi, pusztulásra van ítélve, ezért nem ezekre kell figyelni, hanem a minden változás felett álló nirvánára. A buddhista tanítványnak arra kell törekednie, hogy minden változó kedélyállapotot és szenvedést legyőzzön, és szellemi tisztaságot, emelkedett lelki nyugalmat érjen el. A buddhizmus nem keresi a választ olyan kérdésekre, mint hogy öröktől való-e a világ, vagy sem, véges vagy sem, azonos-e egymással a test és az élet princípiuma. Az ilyen kérdéseket a megváltás szempontjából értéktelennek tekinti, és nem akarja megmagyarázni a világ végső okát. A buddhizmus megváltás-módszere a nyugodt, tiszta, hideg és józan szellemi magatartás elérését tűzi ki célul. Valószínűleg ez játszik nagy szerepet abban, hogy Nyugaton az utóbbi évtizedekben mind elterjedtebb ez a vallás.

A többi világvallással ellentétben a buddhizmus nem követeli meg követőitől, hogy kizárólag csak hozzá tartozzanak, és ne foglalkozzanak más vallásokkal. Értékesnek tekinti az összes többi vallás tanításait, de csak, mint a Buddha által hirdetett legfőbb igazság tökéletlen, alsó lépcsőfokait.

 

 

Egyéb ősi irányzatok

 

Sámánizmus

 

Fogalma
“Samanizmusnak nevezzük Szibéria és Belső-Ázsia lakóinak ősi hiedelemrendszerét. E rendszer központi alakja a sámán, aki – jelképesen – közvetít az emberek világa és a szellemek vagy lelkek világa között. … Az eurázsiai sámán legfontosabb jellemzője, hogy tudatosan elő tudja idézni az eksztázist – az “elragadtatást” –, amelynek során megváltozott tudatállapotba kerül; röviden: a sámán mestere az eksztázis technikájának. … Ehhez megszorításként hozzá szokták fűzni, hogy a lélekutazás mindig valamilyen meghatározott cél érdekében történik, a közösség valamelyik tagján akar segíteni. A sámán mindig valamilyen válsághelyzet megoldására vállalkozik, magára véve a vele járó szenvedést is … . A samanizmus az önkívület ősi technikáinak egyike, egyszerre misztika, mágia és “vallás” a kifejezés tág értelmében.
sámán mandzsu-tunguz eredetű szó és orosz közvetítéssel került az etnológia tudományának szótárába. Az eredeti tunguz szó, a šaman gyöke a ’tudni’ igéből származik, vagyis a sámán azt jelenti: “aki tud, tudó, tudós”. … A magyarok táltos névvel illették sámánjaikat.

 

Eredete, kozmológiája
A samanizmus kialakulását egyes kutatók több tízezer évvel ezelőttre teszik. Természetesen nemcsak Szibériában jelent meg, hanem szinte minden kontinensen, beleértve az eszkimókat is.
A sámán kozmológiában a világegyetem hármas tagozódású: felső, középső és alsó világra oszlik. Ez a hármas szerkezetű világmodell megjelenik a sámándobok ábrázolásain. A föld az alsó világ, – a szellemek világa – további rétegekre oszlik, melyeknek száma a hiedelemhagyománytól függően három, hét vagy kilenc. A középső világ az ember lakhelye, melynek közepén, a Föld köldökén hatalmas fa, égigérő oszlop emelkedik, a világoszlop vagy a világhegy. Ez a függőleges tengely köti össze a világokat. A világok között az északi sarkcsillagnál lévő nyílás ad lehetőséget az átjárásra. Az egész csillagos eget – vagyis a felső világot – nagy sátornak képzelték, s e sátor tartórúdja volt a kozmikus oszlop, amelyet a Tejúttal azonosítottak. E világokat összekötő oszlop/égigérő fa aztán sámánfává lényegült át; ezen “közlekedett” a sámán eksztatikus utazása során.
A sámán hitvilág másik nagy területe … az istenek rendszere és a világot benépesítő különféle szellemlények csoportjai.

 

A sámán szerepe
A samanizmus lényeges vonása, hogy a sámán erejét és tudását mindig valamilyen társadalmi szerepvállalás szolgálatába állítja. A következő … teendők tartoznak az eurázsiai sámán hatáskörébe:
1. a nemzetség vezetője, szellemi vezére; 2. “áldozópap” 3. “lélekvezető”; 4. jós; 5. gyógyító; 6. költő, énekmondó.
A fentiek közül a ’lélekvezető’ fogalom kevésbé ismert. A sámán attól lesz lélekvezető, hogy leszáll az alsó világba, hogy megtalálja és visszahozza a beteg ember lelkét – vagy pedig elkíséri a halott lelkét a másvilágra. A sámánok között is kategóriák vannak, ahol a gyógyító tartozik a legszerényebbek közé, a legmagasabba pedig az a sámán tartozik, aki képes átvezetni a halott lelkét a túlvilágra.
A “költő, énekmondó” kifejezés arra utal, hogy a sámánok révülésük során énekelnek, invokálnak.

 

A sámán személye
A sámánok olyan személyek, akik saját társadalmukon belül olyan vonások révén válnak egyedülállókká, amilyeneket a modern európai társadalmakban az “elhivatottság” vagy legalábbis a “vallásos válság” jelei képviselnek. Saját vallási élményük intenzitása miatt különülnek el a közösség többi tagjától.
Sámánra ott van szükség, ahol a lélek közvetlen sorsa forog kockán, ahol betegségről (=lélekvesztésről), halálról, csapásról, nagy áldozatról van szó. A vallási élet nagy része a sámán nélkül zajlik.

 

Sámánná válás
Sámánná válni háromféleképpen lehet: örökléssel, a szellemek általi kiválasztással, tanulással. Ebből a hagyomány gyakorlatilag csak az első kettőt fogadja el. Tanulni is lehet a sámán eljárásokat – ahogy a modern sámánok is teszik – de valódi sámánná csak beavatás által lehet válni.
A sámánok családjában öröklődhet a képesség és az elhivatottság. Ez még azonban nem menti fel a jelöltet az alól, amit a szellemek által kiválasztott sámánjelöltnek kell végigélnie: a sámán beavatástól, majd az oktatástól.
Valójában sámánná születni kell. A jelölt gyermek- és ifjúkorában már bizonyos jeleket mutat. Ezek közül a legközismertebb a plusz csonttal való születés, amely gyakorta fog vagy ujj. Ezen kívül a jelölt szeret egyedül lenni, az erdőbe járni, és fiatal korában akár epilepsziás tüneteket is mutathat (amit az ősi népek gyakran “szent betegségnek” tartottak).
A beavatásra azért van szükség, hogy a jelölt a profán létből felemelkedjen az ember felettire, és az égi erőket tudja közvetíteni a földre. Ezért a beavatás rendkívül komoly, és három kimenetele van: 1. a jelölt kiállja a próbát, és sámánná válik 2. megőrül 3. meghal. Mint látjuk, élet-halálról van szó, ezért a jelöltek egyáltalán nem szoktak lelkesedni a kiválasztottságért. A legmélyebb poklokat kell ugyanis megjárniuk.
A sámánbeavatás többnyire sámánbetegség formájában zajlik. Ennek során a jelölt olyan súlyos betegséget kap, amelyet természetesen nem lehet meggyógyítani, továbbá általában egyedül, elhagyatva kell megbirkóznia a betegséggel. Ez csak akkor sikerül neki, ha egy óriási belső átalakuláson megy keresztül, s közben megtalálja a kapcsolatot a segítő szellemekkel, akik vezetik az egész folyamatban. A betegség valóban súlyos, sokszor érinti a vért és a csontokat. Ha sikerül ez a mély transzformáció, akkor a jelöltből sámán válik, aki a profán világ fölé emelkedett, és így lesz a felső erők közvetítője.
A gyógyulás-újjászületés után többnyire egy idősebb, élő sámán oktatásában kell részesülnie. A folyamatot sok helyen a sámánavatás zárta le, amelynek során az új sámánnak be kellett bizonyítani emberfeletti képességeit.

Ajánlott irodalom:
Hoppál Mihály : Sámánok – Lelkek és jelképek, 11-35. old. – Helikon Kiadó, 1994.
Mircea Eliade: A samanizmus – Osiris Kiadó, 2001

 

 

Tarot

 

A tarot (Tarot) mai közismert formájában egy 78 lapból álló kártyacsomag, amelyet profán szinten jóslásra használnak. A tarot azonban ennél sokkal mélyebb értelmű hagyomány, amelynek spirituális dimenzióit Hamvas Béla fejti ki Tabula Smaragdina c. munkájában. Az alábbiakban ebből idézek:

“A tarot huszonkét képből álló sorozat, amelyhez még négy színben tíz-tíz, esetleg tizenkét (vagy tizennégy) lap csatlakozik.
A huszonkét lap első pillanatra is azonnal analógnak látszik a kaldeus asztrológia zodiákusának tizenkét képével, a kínai Ji king hatvannégy ábrájával, a mexikói tolték naptár képeivel. A különbség az archaikus rendszerek között csak az, hogy mindegyiknek más aritmológiája van. A tarot aritmológiája huszonkettes, ami azt jelenti, hogy a huszonkét szám közül egyik a másik nélkül értelmetlen, és hogy a huszonkét szám együttes összege az egész.

… A tarot kétségen kívül hermetikus, valószínűleg egyiptomi eredetű, bár mai alakjában kabalisztikus megfogalmazásban maradt ránk. A tarot huszonkét ábráját a héber huszonkét betűvel is a Kabala látta el, minden bizonnyal még Alexandriában. A tarot a hagyomány szerint HERMÉSZ TRISZMEGISZTOSZ műve. ELIPHAS LÉVY azt mondja, hogy a hermetikának az az eljárása, amelynek segítségével az úgynevezett nagy arkánumot meg lehet valósítani, itt rejtőzik. A nagy arkánum a tökéletesen felszabadított emberi személy, aki a világuralom és a béke megteremtője. Amint látszik, egyáltalán nem kis igényű dologról volt szó.
A tarot használatának egyik módja – mint a kínai Ji Kingé, az asztrológiáé és a mexikói naptáré – sorselemzés volt. Később ezt a sorselemzést devalvált alakjában jóslásnak nevezték. A csillagokból, a kártyából, a tenyérből való jóslás alapja az archaikus aritmológia, amelynek segítségével az ember sorsának tényezőit bizonyos helyzetben és időpontban számba tudja venni, vagyis az azokkal való reális számolás lehetőségét megismeri. Később, amikor a tarot kártyajátékká vált, az eredeti sorselemzés értelmét vesztette, a jóslás a merő primitív intuíció eszközeivel teljesen megbízhatatlan.
A tarot huszonkét képe közül huszonegy számozott, a huszonkettedik számozatlan. A huszonegy számozott kép a háromszor hétnek felel meg. Nem egyéb ez, mint az alkímia hét-hét-hét művelete a három princípium (kezdet) jegyében. Az első hét művelet a sal kezdetében, a második hét a sulphur kezdetében, a harmadik hét a merkur kezdetében folyik le.
… A tarot-nak különösen a sors olyan helyzeteiben van jelentősége, amikor az ember sorshaladványában megakad, több mátrix egyszerre aktuálissá válik, zavar és komplikáció támad, és a sors stagnál. Hindu analógiával azt lehet mondani, hogy karmatorlódás keletkezik. Egyszerre több karma (sors) válik esedékessé. Ilyesmi az emberek, de a népek életében is elég gyakori. Modern szóval az ember vagy a nép válságban van. … A karmatorlódást nem oldja fel, hanem azzal, hogy a mátrixokat az ember kezébe adja, a megoldást lehetővé teszi. … A tarot ezek szerint olyan éberen felidézett sorsmatematikai haladványsor, vagyis olyan éberré tett karmatorlódási folyamat, amely az ember (emberiség) csíráit képszerűen megmutatja, s azáltal, hogy a világosságra emeli, átvilágítja és felbontja, ezzel az embert értelmesen dramatizálja (harmonizálja, hangszereli). Azzal, hogy a sors drámájának egy aritmológiai értelmezésen belül lehetséges változatait átvilágította, az embert a sors fölötti létezés számára éretté teszi. Csak más szó ez arra, hogy szabad személlyé emeli.
A tarot mátrixai azonban nemcsak a válságokban nyújtanak megoldási lehetőséget. A mátrixok a rejtett karmacsírákat akkor is felébresztik, ha azok még válságot nem idéztek fel. … Ezért a tarot a karmamutációk beavatási rendszere is. A régiek értettek ahhoz, hogyan lehet az ember életét érdekessé tenni.
A tarot-rendszer természetesen éppen úgy a reintegrálódás módszere, mint minden archaikus úgynevezett beavatás, a Kabala, a Ji King, a szánkhja, az orfika, a tao vagy az asztrológia. A beavatási rendszerek között lévő különbség mindig az aritmológiai számértelmezések között lévő különbség. Az egyes aritmológiák között a szám értelmezések egymással nem cserélhetők fel. … A számnak minden aritmológiában, minden esetben primordiálisan konkrét sorsértelme van, ami azt jelenti, hogy a sors a számok rendjét követi, a sorsot a számok rendje vezeti, és a sors csak a szám segítségével oldható meg (szabadítható fel).”
(Hamvas Béla: Tabula Smaragdina, 155-161.o.)

 

 

Ji king

 

Eredete
“A Változások Könyve, a kínai Ji King a világirodalom legfontosabb könyvei közé tartozik. Kezdetei a mitikus őskorba nyúlnak vissza, ám a könyv egészen napjainkig a legnagyobb kínai tudósok figyelmének a középpontjában áll. A Ji Kingben évezredek kiérlelt tudása nyert feldolgozást, amelyből a kínai filozófia, természettudomány és államművészet is merített.

 

A jóskönyv
Változások Könyve eleinte jóslásra használt jelek gyűjteménye volt. A legrégebbi jóslási technikák az “igen” és a “nem” válaszokra szorítkoztak. Ez a jóslatfajta képezi a Változások Könyvének alapját. Az “igen”-t egy vízszintes vonallal ábrázolták, míg a “nem”-et egy középen megszakított vonallal.
Azonban hamar megjelent az igény a differenciálásra, így az egyszerű vonalak megkettőzésével létrejöttek a kombinációk, amelyekhez később még egy harmadik vonalat is hozzáfűztek, s így jött létre az ún. nyolc alapjel. E nyolc jelet az Égben és a Földön lezajló folyamatok leképeződésének tekintették. Úgy fogták fel ezeket, mint amelyek állandóan átalakulnak egymásba, mint ahogy a világ jelenségei is állandó egymásba történő átalakulásban vannak. Ez a Változások Könyvének alapgondolata.
A nyolc jel állandóan változó, átmeneti állapotokat jelöl; olyan leképeződések ezek, amelyek folytonos átalakulásban vannak. A nyolc jel nem a dolgokat ábrázolja, hanem azok mozgásirányait. E nyolc alapjel aztán sokféle formában nyert kifejeződést. Ábrázolhatók voltak rajtuk keresztül bizonyos természeti folyamatok, de kifejezhettek egy apából, anyából, három fiúból és három lányból álló családot – absztrakt értelemben, a funkciók ábrázolására. A még differenciáltabb megjelenítés kedvéért már nagyon régen elkezdték kombinálni egymással a nyolc alapképzetet, így jött létre a 64 jelből álló rendszer. A 64 jel mindegyike hat pozitív vagy hat negatív vonalból áll. E vonalakat magukat is változónak gondolták. A változás törvénye és az átalakulási állapotok képei (64 jel) mellett van még egy további tényező is. Minden helyzet egy sajátos magatartás módot kívánt meg, amelyen keresztül alkalmazkodni lehetett hozzá. Minden helyzetben volt egy helyes és egy hibás magatartásmód. A döntő kérdés tehát az lett, hogy egy bizonyos helyzetben melyik magatartásmód tekinthető helyesnek? Ez a szempont vezetett oda, hogy a Ji King túl tudott emelkedni a szokásos jóskönyvek szintjén.
Miután valaki Kínában feltette a kérdést: “Mit kell tennem?” – a jóskönyv szükségszerűen bölcseleti könyvvé fejlődött. Ez a fordulat i. e. 1000 körül élt Ven Királynak és fiának, Csou Hercegnek a nevéhez fűződik. Ők látták el a jeleket és vonalakat a helyes magatartásra vonatkozó világos tanácsokkal. Ezen keresztül az ember maga is sorsának alakítójává vált. A Változások Könyve így egy egészen különös jóskönyvvé vált:
jelei és vonalai a maguk mozgásában és átalakulásában leképezték a makrokozmosz változásait és átalakulásait. Ezek segítségével az ember el tudott jutni egy olyan nézőpontba, ahonnan át tudta tekinteni a dolgok állását.

 

A bölcseletkönyv
Változások Könyvéhez több nagy bölcs is írt kommentárt. Napjainkig a Konfuciusz által kiadott és kommentált változat maradt fenn.
A Ji King alapgondolata a változás eszméje. A bölcsek azt tartották, hogy aki felismeri a változást, az többé már nem a múlandó, átmeneti dolgokra figyel, hanem a megváltoztathatatlan örök törvényre, amely minden változásban megnyilvánul. Ezt a törvényt fogalmazta meg Lao-ce Tao-ja.
A kínai filozófusok a világ őskezdetét egy körrel jelölték, amelyet a két alaperő szerint felosztottak egy világos és egy sötét, vagyis egy jang és egy jin térfélre. Ez a szimbólum később Indiában és Európában is szerephez jutott. Az eredeti, kínai szimbólum jelentése: a világban kettősség uralkodik.
Változások Könyvének másik alapgondolata a benne rejlő idea-tan. A nyolc alapjel nem annyira dolgok, mint inkább átalakulási állapotok képeit fejezi ki. Ez ahhoz a Lao-ce és Konfuciusz tanításában megtalálható felfogáshoz kapcsolódik, amely szerint mindaz, ami a látható világban történik, egy láthatatlan ideának a kifejeződése. Ennyiben minden földi történés egyúttal egy érzékfölötti eseménynek is a leképeződése, s mint ilyen, később történik meg, mint maga az érzékfölötti esemény. Ezek az ideák a szent emberek és a bölcsek számára intuíció révén hozzáférhetőek. Amennyiben az ember a Ji King segítségével felismeri az események csíráit, képessé válhat a jövő meglátására éppúgy, mint a múlt megértésére. A jelek tehát arra valók, hogy mintát adjanak az időszerű viselkedésre az általuk jelzett helyzetekben.
Ji King harmadik fő alkotóelemét az ítéletek alkotják. A jelek által jelzett képek mintegy ezeken keresztül nyernek szóbeli megfogalmazást. Az ítélet arra vonatkozik, hogy vajon egy magatartás szerencsés-e vagy sem az adott helyzetben. Ezáltal az ember szabadon dönthet, hogy hogyan viselkedik egy változás hatására.
Változások Könyve e megítéléseken és a Konfuciusz kora óta hozzáfűzött magyarázatokon keresztül a kínai életbölcsesség legérettebb kincseit tartalmazza.”

 

forrás: www.spiritualis-tanitasok.hu

kép: eletmod.net